Nem vagyok igazán nagy James Bond-fan. A filmek felét nem láttam, vagy kikapcsoltam őket, de a Daniel Craigesek lenyűgöztek. (Na jó, a kevésbé jól sikerült utolsó, a Skyfall előtti nem.) Viszont azt el kell ismerni, hogy ez a film stílusos és letisztult, aminél méltóbbat keresve sem lehetett volna találni arra a bizonyos 50. évre.
És nem csalódtam. A film olyan moziélmény volt, hogy egy percet sem unatkoztam rajta, nem filóztam azon, hogy mikor lesz már vége. Néhány jelenetet mondjuk egy icipicit túlnyújtottnak éreztem, de ez semmi volt ahhoz képest, amit más filmekben csinálnak.
Nem igazán tudom a korábbi James Bond filmekhez hasonlítani, így próbálom úgy venni, mintha egy különleges akciófilm lenne, bár ezzel úgy érzem, jelentsen degradálom a kémek kémjét.
Tehát, a sztori röviden: M-et a múltja kísérti, James Bond egy sérülés következtében kihullik egy időre és a szervezet szerint talán már nem is való vissza a csatasorba, viszont az ellenséget le kell győzni.
Ez elsőre elég sablonosnak tűnhet, de megvalósítva egyáltalán nem éreztem annak.
A film megfordítja a helyzetet. Ezúttal nincs meg a biztonságos háttértámasz, James Bond egyszerre kényszerül hazai (ugye nem kell említenem a vége-jelenetet) és idegen (metró) terepre, közben M, aki eddig a háttérben húzódott meg központi és szinte anyafigurává válik.
Sam Mendes (Amerikai szépség, A szabadság útjai) zseniálisan keveri a lapjait, nem csak, hogy pörgős a cselekmény, de a látvány mindent elvisz, a néhol feltűnő humorfoltok pedig enyhítik a légkört. Mint már írtam, Daniel Craig nekem az egyik kedvencem, de azt el kell ismernem, hogy a Silva-t alakító Javier Bardem lejátszott mindenkit. Végre egy igazi gonoszt láthattam, hiteles őrülettel és olyan háttérsztorival és stílussal, hogy neki szurkoltam pár pillanatig, annak ellenére, hogy nyilvánvaló, ő bizony pusztulni fog. Nem klisés képregényfigura, röhejes sérülésekkel, hanem valós és kézzelfogható. Intelligens, valami furcsán hidegrázós stílussal. (A szigetes jelenetek, vagy a James Bonddal közös enyhén homoerotikus pillanat. Nos, igen. Khm.)
Végre Bond kis csipet-csapata is előtérbe került. Jót vigyorogtam Q-n, akit Ben Whishaw alakít, akit most pár hónappal később a Felhőatlaszban láthatunk.
És a zene. Adele Skyfalljából nagyjából megbékéltem a film előtt, a premierre pedig már meg is szerettem, de úgy és ott látni tökélesen passzolt nem csak a hangulathoz, hanem minden máshoz is.
Amit igazából negatívként tudnék felhozni, az a picike túlhúzás és a filmeknél sajnos már szinte megszokott logikátlan lépések. Persze megértem, hogy kell a dráma és a konfliktus, de ha az ember szemét kiböki egy alternatív (és jobb) megoldás, akkor elvárja, hogy azt csinálják, ne pedig ezerrel hajtsanak a hülyeségükkel. Ennek ellenére a Skyfall hatalmas élmény volt.
5/5
