Egy különc srác feljegyzései

Egy különc srác feljegyzései (The Perks of being a Wallflower)

Az egész sztorival elég sajátos a kapcsolatom. Először a könyvet olvastam, vagyis az első negyven oldalt, utána kizavartak a könyvesboltból, de annyi megmaradt még annál is korábban hallottam néhány infót. Hogy LGBT, komoly témás, a Zabhegyező modern verziója, több országban tiltólistára tették, ennek ellenére több iskolában kötelező olvasmány és elég sajátos stílusban van megírva. Aztán vártam, hogy legyen moziban, mert erre csak lecsapnak az emberek, így eltelt három hónap és teljesen ki is ment a fejemből, amíg meg nem láttam egy ajánlóban.

A film egyszerűen zseniális, inkább emlékeztet összevágott sorozatepizódokra, mint rendes filmre, ami jól van benne megcsinálva, az mind kiemelkedő. A sztori szerint Charlie igazi különc, régi zenét hallgat, olvas (a film a '90-es évek elején játszódik, így nincs mobil, facebook, ezáltal elég sajátos hangulata lesz. És Rocky Horror Picture Show. Mert az EPIC és ha kicsit is vonzódsz a musicalekhez és a nagyon amerikai dolgokhoz, akkor nézd meg. Ha nem, akkor is.), de végül barátokat szerez, a meleg Patricket és a mostohatestérét Samet, akibe élből bele is zúg. Kívülállók körébe kerül, így lassan továbblép a múltján és felnőni. Mindegy, elég nehéz összefoglalóan írni, úgyhogy próbálom valahogy sorba szedni az egészet.

1) A komoly témák
Mert bizony vannak. A főszereplőnk enyhén kattant, nemcsak, hogy különc, de átesett már néhány tragédián. Ezenkívül isznak, drogoznak, füveznek, nem szépítik meg a dolgot. A másik, amit nagyon kiemelnek, az a meleg téma és a melegellenesség, mindezt baromi szépen megcsinálva. Hogy mennyire vagyunk hatással az emberekre, miért bántjuk azt, akit szeretünk és az ember komolyan elgondolkozik azon, hogy mégis miért mindig a jók szeretnek bele azokba, akikbe nem kéne.

A film rengeteg gondolatot felvonultat, de nem próbál életigazságokat lenyomni a torkunkon, egyszerűen megmutatja, hogy igen, ez így van és én csak ott ültem hajnalban és a padlóról próbáltam felnyalni magam. Együtt lehet érezni a szereplőkkel, velük nevet az ember, az ő fájdalmuk a miénk is és ezt alig néhány film képes elérni.

Ezenkívül jelen van a család és a barátság értéke, a szerelem, a szex, a bántalmazás, (a könyvben az abortusz is), mind reálisan, de sosem megy bele, viszont ennek ellenére nem lehet megfeledkezni róla.

2) A színészek és karakterek
A főszereplő Charlie (Logan Lerman) karakterileg is érdekes. Szétesett, de kedvelhető figura, keresi a válaszokat és az élet értelmét, közben végig arra áhítozik, amire mindenki más is, aki valaha volt kívülálló. Hogy tartozzon valahova és mi lesz akkor, ha mások rájönnek, hogy mégsem tökéletes, hogy vannak hibái és sötét titkai. A színész remekül hozza a kicsit zizzent szereplőt, rengeteget hozzátesz a narrálás is, ami leginkább abból áll, hogy levélrészleteket hallgatunk meg, amiket egy bizonyos ismeretlennek is.

Sam (Emma Watson) pedig Charlie első igazán nagy szerelme, a dolog egyszerre tűnik plátóinak és viszonzottnak. A lány kedves, okos, szép, de nem igazán tudok mit mondani róla, mint karakter, őt látni kell, mert Ms Watson hozza a figurát. Nem tudom, hogy mikor lett a zseniboszorkányból ilyen színésznő, főleg, hogy ki akart lépni a filmek világából, de le a kalappal. Minden egyes megnyilvánulása egy külön világ, hihető és élettel teli, mintha ráöntötték volna a szerepet. Ráadásul itt van a jellemző küzdelem a jövőért, amit a legtöbbeknek át kell élnie. Tanulni, hogy mit hagyott ki korábban, harcolni a céljainkért.

Akit pedig direkt a végére hagytam, az... Dobpergés... Ezra Miller! Vagyis Patrick, a meleg srác, aki egyszerre életvidám és szomorú. A kattant és barátságos szereplő, akit nem lehet nem szeretni, mert mindig poénkodik és egyszerűen imádni való. Ezra Miller pedig hozza a tőle megszokott magas színvonalat és a kissé deviáns karakterekhez való vonzalmát le sem tagadhatja. (A beszélnünk kell Kevinről kölyök terroristája megvan? Ha nincs, tessék megnézni.) Minden mozdulata hibátlan, amikor kell pedig hozza a furcsa kettősséget, ami ad egyfajta keserédes érzést a filmnek. Elgondolkoztató jelenetei vannak és hiába mondják, hogy túlságosan beleerőszakolják a filmbe a drogos/szexuális témát, de én nem éreztem soknak.

3) A történet és a megvalósítás
Az író és a rendező ugyanaz a személy, Stephen Chbosky, akinek pár nem ez az első műve, de így is vitathatatlanul zseniális. Látszik, hogy a sztori az övé és úgy ismeri a karaktereket, hogy egyetlen kilógó jelenetük sincs.

Mindenkinek ajánlanám, aki gimis, vagy nosztalgiázna. Kell némi tolerancia és egyértelműen nyugodt hangulat.

5/5

Nyomorultak

 A nyomorultak - Les Miserables (2012)


I dreamed a dream...
A musicalt nem mindenki szereti, ez tény. HA van valaki, aki sikítva menekül a dalolászó színészektől, az nem ezt fogja megnézni. Én magam, hiába tanulok zenélni nem vagyok oda kifejezetten a műfajért, de egy megfilmesített Nyomorultak, nos, kihagyhatatlan.
Viszont a film igazi musical. A történet szerint Jean Valjean (Hugh Jackman) szökött rab, aki egy városban kezd új életet, ahol magához veszi Fantine (Anne Hathaway) lányát, de persze menekülnie kell a törvény elől (Russel Crowe).

Kezdjük a történettel. Elmondva szappanoperás hatást kelthet, de Victor Hugo regénye eleve gyilokvastagságú, így két és fél órába belepréselni egy monumentális sztorit és átadni azt amit kell nem a legkönnyebb. A Nyomorultak megcselekedte, amit megkövetelt a műfaj, de néhány helyen kissé elvérzett.
A sztori mondhatjuk, több szálon fut, némelyik kissé gyengébbnek tűnt a többinél. Jean Valjean és az immár felnőtt Cosette (Amanda Seyfried) Párizsba menekülnek, ami forradalmi lázban ég, persze a lány szerelmes lesz, de a sors így is elszakítja őket egymástól. Értem, hogy van szerelem első látásra, vagyis inkább vágynak nevezném, de hogy alig tíz percnyi beszélgetés után már örök hűséget fogadnak egymásnak az egy kicsit sok.

Persze ez nem új, de a Rómeó és Júlia klasszikus, ahogy ez is, de nem tudom igazán átérezni a drámájukat, mivel SEMMIT SEM TUDUNK RÓLUK. És ehhez jön, hogy ők sem egy máshoz.

Leírom, hogy ennyi idő alatt szegény Marius mit tudhatott meg Cosette-ről: Ad a szegényeknek. (Következtetés, jó ember.) Nagyok a szemei és jól néz ki. (Következtetés, meg akarom dugni.) Pont, semmi több. Utolag elnézést a kissé vulgáris közleményért.
És elérkeztünk a film egyik legnagyobb hibájához. Szinte senkiről nem tudunk meg semmit.  Hiába énekelnek folyton, egyetlen apró információmorzsa sem hangzik el arról, hogy ki miért csinálja azt, amit csinál, miért lett az, aki, milyen okok vezérlik, ezáltal a filmek egyik legnagyobb előnyétől fosztják meg a Noymorultakat: karakterfejlődés.
Bár Jean Valjean mutat némi hatást, Russel Crowe karaktere szintén, de nem egyszer volt az az érzésem, hogy "oké, szép, de nem mehetnénk tovább?"

A másik negatívum számomra a kamerázás és a vágás. Látszik, hogy jó a költségvetés, a képek gyönyörűek,  a ruhák kidolgozottak, külön érdemes megnézni a fogakat és a körmöket, de mindig csak a szereplők arcát veszik. Értem én, hogy csóró pasi szenved, de ott van a háttérben a Notre Dame! Egy szép totálplánban felvett jelenet sokkal hatásosabb, mint hogy odatolják a képébe a kamerát, hogy nézd: "énekel, látod, énekel! nem tátog, nem vágtuk rá, é-ne-kel!" Vettem elsőre is, ráadásul néhány dal után egy kicsit unalmas is.

A számomra legnagyobb élmény mégis a forradalomhoz kapcsolódó jelenetek voltak. A dalok, az érzés, maga az egész. Mert igazi és tényleg akár így is megtörténhetett, az ott harcoló fiatalok elszántak és szerethetőek és közel voltam ahhoz, hogy megkönnyezzem néhány jelenetüket. Mert az utcakölykök és a diákok tényleg ezt tették.

Most jöjjön a színészi és énekesi része.

A dalok persze ismerősek, néhány kiválóan előadott, Russel Crowe-nak van hangja, nem is akármilyen, egyszerűen szép a hangszíne, bár egy kicsit lapos volt az előadása. A női oldalon egyértelműen Anne Hathaway remekelt, aki hiába szerepelt alig negyedórát, lúdbőröző volt az előadása és a film egyik fénypontja. (Hallottam pár embertől, hogy az egész szálat ki kellett volna vágni, minek ide, hoszen csak szenved. Erre az volt a válaszom, hogy végre egy ember, aki jogosan szenved és aki egy igazán szimpatikus alak.)

Érdemes még megemlíteni Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter duóját, aki üde színfoltjai a filmnek, kicsit enyhítenek a nyomasztó hangulaton.

A Nyomorultak megérdemli az Oscar jelöléseket, de nem tökéletes film, viszont mindenkinek ajánlom, aki nem retten el attól, hogy alig hat mondat hangzik el prózában.
A rendezésről igazából nincs is mit mondanom, Hooper követte el, akihez A király beszéde is köthető, úgy látszik, hogy a díjakra pályázik.

Igazából gondban vagyok a pontozással, mert filmes szempontból nem igazán jó és nem lehet elmenni a hibái mellett, viszont ha az ember leül és engedi, hogy a hatása alá kerüljön, akkor két és fél óráig remek szórakozást nyújt. (Nekem ez sajnos nem jött össze, nem egyszer azon kaptam magam, hogy már mennék és legyen vége és unom a jelenetet és...)

Én adok egy 5/3-at, de nem azért, mert nem tetszett, de... Inkább ne is vegyétek figyelembe amit írtam, nézzétek meg és döntsétek el.

Pi élete

Nem tudtam, hogy megnézzem-e ezt a filmet. Hiába zengtek ódákat a látványról, hogy egyszerűen zseniálisan hozzák be ezt az egész vallási témát. És persze maga a tény, hogy tizenegy Oscarra jelölték. (A véleményem az Akadémiáról, nos, elég elmarasztaló. Azt hiszem, hogy a díjátadó után lesz egy komolyabb hosszúságú írás erről.)

A filmet Ang Lee rendezte, könyv alapján, szintén hozzá köthető jó pár híresebb film is (például a Túl a barátságon. Igen, muszáj volt ezt kiemelnem.)
A főszereplő (gyors puskázás, mert fogalmam sincs, hogy mégis mi a neve. Szégyen.) Suraj Sharma kétségtelenül nem volt elég érett a feladathoz. Most komolyan, hajótörés, együtt csónakázni egy tigrissel, bizarr szigeten kikötni, majd a kórházban egy szavadat sem hiszik el, hát, elég kemény. És nem tudtam elhinni, hogy mindezeken keresztülment. A narráció néhol túl sok volt, az pedig, hogy megmutassák túl kevés. (Nem, nem célzás. Tudom, gyenge poén.)

A film amúgy jó lenne, vannak benne elgondolkoztató pillanatok, de már ott túl vannak gondolva, az ember nem érez késztetést arra, hogy filozofáljon.
Akkor ismét egy gyors lista a pozitív és a negatív dolgokról. Kezdjük az utóbbival.

1) Logikai hibák. Vannak, ha nem is túl feltűnők, de vannak.
2) A színészi játék. S. S. nem éppen a legjobb, de ezt már mondtuk.
3) Erőltetett gondolkodásmód. Egyszerűen túl sok, nem szeretem, ha ennyire magyaráznak.

Most jöjjenek a jó részek, amikből szerencsére sokkal, de sokkal több van.
1) A látvány! Komolyan, ritkán van olyan film, aminek ennyire gyönyörűek a képei, ilyet még nem láttál. Tényleg, soha, minden fantasztikus, az óceán gyönyörű, a tigrisnél meg sem lehet mondani, hogy mikor animált és mikor az igazi.
2) Szerethető. Képes voltam együtt érezni, a főszereplő emberi volt. Kiakadt, szenvedett, voltak problémái, éppúgy a saját hülyesége, mint a környezete hatásai miatt.
3) Ha magán a hihetetlen alapszituáción túltesszük magunkat, valamennyire reális maradt. A tigrisből nem lett kismacska, az emberek nem hitték el a sztorit ás hiába happy end, attól még nem tökéletes. Illetve az, de nem a szokásos szirupos és csöpögős módon.

Tehát: a tizenegy jelölésből nem mindet tartom indokoltnak, de van néhány, ami kétségtelenül kijár.

5/4
Érdemes megnézni, vagy moziban, vagy nagyon jó minőségben letöltve. De tizenegy jelölés, köztük a legrangosabbak? Hát, nekem ahhoz túl önimádó.

A hobbit

Úgy, de úgy szerettem volna igazán szeretni ezt a filmet. Hardcore Gyűrűk Ura rajongó vagyok, ronggyá néztem a filmeket, szétestek a könyvek az olvasástól, felhajtottam A hobbitot is könyvben, Budapest összes antikváriumát bejártam a Szilmarilok és az Elveszett mesék könyve után.

Kezdem az elején. A hobbit közel sem olyan monumentális, mint a nagy elődje. A könyv szintén vékony, alig háromszáz oldalas, ami három filmre elosztva, amik egyenként 160 percet tesznek ki, hát... Nem reménytelen vállalkozás, de jól sem lehet kijönni belőle. És nem is sikerült.

Kezdem a negatívumokkal. Az első, ugye a hossz és az érezhető elnyújtások (Völgyzugoly, Megye. Komolyan, mit akarnak még beletenni?). Egy idő után zavaró, bőven elég lett volna két óra. Sőt, két film.
A második az érezhető gyerekesség, az enyhén erőltetett báj. Persze az értékelendő, hogy legalább próbálkoznak némi meseszerűséget belevinni, nem pedig a manapság jellemző, agyatlan animációs vackok, de túl szirupos néhol, fárasztó. És. Nem. Elég. Hatásos.
Komolyan, ha 3D, akkor legalább egy igazán látványos csatát lássunk (és a koboldokkal való jelenet nem volt igazán az. Persze nem várom el a következő Minath Tirith ostromot, de legyen valami.)
A harmadik, ami nem igazán a film hibája, hogy mindig jönnek azok a rohadt madarak! Mindig! Ha teljesen reménytelen a helyzet, Gandalf fúj egy pillangót és lészen sas. Mi van?!

És most jöjjenek a pozitívumok, amikből sokkal több van, hiszen bár nem váltotta be a reményeket, de nem is csalódtunk. Legalábbis én pont azt kaptam, amit vártam.
Az első a látvány. Néhol látványosan csúnya volt, de világteremtésben utánozhatatlan. A törpök mindegyike megkülönböztethető volt, bár a karikaturisztikus figurát kicsit zavaróak voltak. (Az egyetlen, akit megjegyeztem Thorinon kívül Kili volt (Aidan Turner, a Being Human angol verziójában a vámpír.))
És persze Gollam, akinek még mindig jobban kijárna az Oscar, mint a legtöbb jelöltnek. (Nem, nem ellenzem, de amiket jelölnek, az egyszerűen a vicc kategóriájába tartoznak. Ezer meg egy jobb film lenne, de azok vagy túl populárisak, vagy nem tudom mik, de az Akadémia nem jelöli őket.)
De mindegy is.

Peter Jackson pontosan tudja, hogy mi kell az egyszerű rajongói léleknek. Régi karakterek, pipa. Jó poénok, kajával kapcsolatban, pipa. Gollam epikus jelenetei, főleg a találós kérdéses, ami szerintem az egyik legjobban sikerült is volt, pipa.

És persze a telitalálat színészválasztás. Martin Freeman a létező legjobb Bilbó szerepére. Komolyan, már a Sherlockban meg volt az embernek az az érzése, hogy ő képes eljátszani. A mimikája, a stílus, a kisugárzás, egyszerűen mintha rá szabták volna a szerepet.

Tehát jó volt nézni a filmet.

5/4 (Vérzik a szívem, de ez nem az igazi. Úgy érzem, hogy egyedül az utolsóval leszek megelégedve.)

Mindenképp megéri megnézni, jó minőségben. Társasággal, de jó, ha legalább egy valaki rajongó.

James Bond - Skyfall

Nem vagyok igazán nagy James Bond-fan. A filmek felét nem láttam, vagy kikapcsoltam őket, de a Daniel Craigesek lenyűgöztek. (Na jó, a kevésbé jól sikerült utolsó, a Skyfall előtti nem.) Viszont azt el kell ismerni, hogy ez a film stílusos és letisztult, aminél méltóbbat keresve sem lehetett volna találni arra a bizonyos 50. évre.

És nem csalódtam. A film olyan moziélmény volt, hogy egy percet sem unatkoztam rajta, nem filóztam azon, hogy mikor lesz már vége. Néhány jelenetet mondjuk egy icipicit túlnyújtottnak éreztem, de ez semmi volt ahhoz képest, amit más filmekben csinálnak.

Nem igazán tudom a korábbi James Bond filmekhez hasonlítani, így próbálom úgy venni, mintha egy különleges akciófilm lenne, bár ezzel úgy érzem, jelentsen degradálom a kémek kémjét.

Tehát, a sztori röviden: M-et a múltja kísérti, James Bond egy sérülés következtében kihullik egy időre és a szervezet szerint talán már nem is való vissza a csatasorba, viszont az ellenséget le kell győzni.
Ez elsőre elég sablonosnak tűnhet, de megvalósítva egyáltalán nem éreztem annak.

A film megfordítja a helyzetet. Ezúttal nincs meg a biztonságos háttértámasz, James Bond egyszerre kényszerül hazai (ugye nem kell említenem a vége-jelenetet) és idegen (metró) terepre, közben M, aki eddig a háttérben húzódott meg központi és szinte anyafigurává válik.

Sam Mendes (Amerikai szépség, A szabadság útjai) zseniálisan keveri a lapjait, nem csak, hogy pörgős a cselekmény, de a látvány mindent elvisz, a néhol feltűnő humorfoltok pedig enyhítik a légkört. Mint már írtam, Daniel Craig nekem az egyik kedvencem, de azt el kell ismernem, hogy a Silva-t alakító Javier Bardem lejátszott mindenkit. Végre egy igazi gonoszt láthattam, hiteles őrülettel és olyan háttérsztorival és stílussal, hogy neki szurkoltam pár pillanatig, annak ellenére, hogy nyilvánvaló, ő bizony pusztulni fog. Nem klisés képregényfigura, röhejes sérülésekkel, hanem valós és kézzelfogható. Intelligens, valami furcsán hidegrázós stílussal. (A szigetes jelenetek, vagy a James Bonddal közös enyhén homoerotikus pillanat. Nos, igen. Khm.)

Végre Bond kis csipet-csapata is előtérbe került. Jót vigyorogtam Q-n, akit Ben Whishaw alakít, akit most pár hónappal később a Felhőatlaszban láthatunk.

És a zene. Adele Skyfalljából nagyjából megbékéltem a film előtt, a premierre pedig már meg is szerettem, de úgy és ott látni tökélesen passzolt nem csak a hangulathoz, hanem minden máshoz is.

Amit igazából negatívként tudnék felhozni, az a picike túlhúzás és a filmeknél sajnos már szinte megszokott logikátlan lépések. Persze megértem, hogy kell a dráma és a konfliktus, de ha az ember szemét kiböki egy alternatív (és jobb) megoldás, akkor elvárja, hogy azt csinálják, ne pedig ezerrel hajtsanak a hülyeségükkel. Ennek ellenére a Skyfall hatalmas élmény volt.

5/5

Red Lights - Gyilkos Médium

Margaret (Sigourney Weaver) és Tom (Cillian Murphy) paranormális jelenségekkel foglalkoznak, vagyis inkább próbálják leleplezni. Az indokaik, hogy miért is csinálják kissé homályosnak tűnnek.

A kritika spoileres:

Margaret az egyik legjobb a szakmában, míg Tom nagyon is keres valamit. Amikor fölbukkan Simon Silver (Robert DeNiro) úgy hiszi, hogy megtalálta, Margaret pedig minden áron távol akarja őt tartani a férfitól.

A filmet Roderigo Cortés rendezte, hozzá köthető a nagyon megosztó Élve eltemetve is, itt viszont mind forgatókönyvíróként, mint rendezőként részt vett. És bár a vártakkal ellentétben nem a következő Hatodik érzéket kaptuk, de még így is meglepően szórakoztató lett a végeredmény.

Tom elhatározza, hogy leleplezi Silvert, akit ráadásul egy újságíró halálával is meggyanúsítottak, aki szívrohamban halt  meg a műsora közben. Viszont lassan úgy tűnik, hogy Simon nem csak, hogy egy valódi médiumnak látszik, de talán még az életükre is tör.

A film lassan indul, az ember várja, hogy történjen valami. A cselekmény a későbbiekben sem válik gyorssá, de berántja az embert, ami máris több, mint amit a legtöbb ilyen próbálkozásról el lehet mondani. Tom a film folyamán egyre megszállottabbá válik és próbálja leleplezni Silvert, pedig mindenki óvja ettől. Közben megmagyarázhatatlan dolgok történnek vele.

Margaret pedig... Nos, azt hiszem, hogy mindenki kitalálhatja.


 És a vége az, amit még kiemelhetnék a filmnek. Az öncélú mutogatás, ami annyira jellemző az ilyen filmekre itt sem hiányzott teljesen, de visszafogták, így nemcsak, hogy hatásos lett, de a fordulat is szerzett némi meglepetést.

Mindezek ellenére a film korántsem tökéletes. Néhány logikai buktató, ami a film közben nem látszódott utána mégis olyan egyértelműen rombolta a filmet. 

Számomra külön pozitívum volt, hogy a szereplőink nem zsenik, lassan jönnek rá a dolgokra és bonyolult eszközöket használnak. (Imádtam, ahogy Simon felvételeit nézegetik a kísérletről és úgy próbálnak rájönni, közben versenyt futnak az idővel is.)

Egyetlen jelenetet nem tudtam igazán sehová sem kötni, mégpedig a végső show alatt játszódó WC-st, ami valahogy nem illett be egyik teóriámba sem. 

A színészek közül Cillian Murphy brillírozott, eddig is sejthettük, hogy bitang erős színész, de most újra megbizonyosodhattunk róla, a többiek viszont nem voltak annyira kiemelkedőek számomra. A film legnagyobb meglepetése számomra az atmoszféra volt. Még a lassú indításnál sem éreztem azt, hogy most de csinálnék mást, ki kell ugrani a boltba, húzzunk már innen, pedig jobbnak ítélt filmeket is félbehagytam már, amik nem kezdődtek elég ígéretesen. (A Jesse James mindenki szerint kötelező. Én harmadszori nekifutásra tudtam csak végignézni, ott is két részletben.)

Röviden tehát, ha valaki egy kis vonzódást is érez a kissé rejtélyes, médiumos, enyhén nyomozós filmek iránt, akkor az bátran vegye a listára fel a Red Lights-ot. (Ismét áll a korábbi kérdésem. Miért Gyilkos Médium? Én majdnem hagytam a fenébe a cím miatt, merthogy mi ez már? A film megnézése után még rosszabb választásnak tűnt. Számomra a Vörös fények is tökéletesen megfelelt volna, esetleg valami másodlagos alcímként a Gyilkos Médium.)

5/4

Looper

Looper - A jövő gyilkosa

Íme, a Film. A Looper valami olyat tett, amire nem is számítottam. Kihozott egyúj ötletet, belevitt drámát, valahogy úgy keverte az egészet, hogy a végén egyértelműen ott legyen az év legjobb filmjei közt.

Rian Johnson jó rendező, bizonyítja ezt a The brothers bloom, vagy a Brick és nagyon jó dolgokat tud összehozni Joseph Gordon-Levitt-el (bár ő az egyik kedvenc színészem is.)

A film egy alternatív jövőben játszódik, 2030-40 környékén. A világ elzüllött, már az elején beszippantja az embert a hangulat. A plakátok, minden nem elég távoli, de mégis nagyon más. (Bevallom, azon elvigyorodtam, hogy még X év múlva is Marlborót szívnak.) Új munka teremtődött. Mint kiderül, az időutazás akkor még nem lehetséges, de harminc évvel később, 2070-ben már igen. Persze a technikát ott már letiltották a törvények, de a bűnözőket nem akadályozza meg, hogy a múltba küldje vissza azokat, akiket a jövőben nem tehet el láb alól, a hihetetlenül fejlett követési technikák miatt.

Hogy miért is jó ez? A film nem feszegeti az időutazási kérdéseket, de az egyértelmű tények megmaradnak: Ha meghalsz a jelenben, vagy megsérülsz, az kihatással lesz a jövőbeli énedre is. (Ehhez volt egy zseniális, kissé kínzásos jelenet.)

Aztán a jövőből feltűnnek a looperek későbbi énjeik, így a főszereplőnknek, Joen-nak (Joseph Gordon-Levitt) is szembe kell néznie ezzel, viszont az ő későbbi énje megszökik (Bruce Willis).
A főnökök pedig nem igazán örül ennek, így egyértelmű, hogy mindkettejüknek meg kell halnia.

Na és itt jön be, ami a filmet kiemelte a többi tucatfilm között. Mindenki emberi, mindenkinek van oka. A jelen Joe-ja csak élni akarja az életét, nagyon jól el van, majd harminc év múlva aggódik, akkor meg mi van, ha az idősebb mást akar? Élt az már eleget. Az idős Joe pedig felnőtt, nyomokban sem emlékeztet a kölyökre, viszont bizonyos szempontból az ő érdekei is önzőek. Látjuk, hogy az idős Joe mit ért át, amikor lelőtte a jövőbeli önmagát, milyen utat járt be és mik történtek.

Végig ott vannak a kérdések. Meg lehet változtatni a jövőt? Akkor is megölnél valakit, ha az még sem tette? Hinnél valakinek, aki azt mondja, hogy ezt kell tenned? Megváltozhat az ember? Mit érdemes feláldozni és mikor vesztene az ember túl sokat?

Az idős Joe ugyanis meg akarja ölni azt, aki fel akarja számolni a loopereket, egy bizonyos Rainmaker-t, aki a jelenben csak egy kisgyerek.

Mikor rontunk leginkább a jövőn és minek kell megtörténnie? Szerintem kifejezetten jó döntés volt, hogy nem vesztegettek annyi időt az időutazás kérdésére, hiszen a túlzoptt belemagyarázás ártott volna, nem is keveset.

Igazi akciófilm volt, elég drámával és pont annyi humorral, ami még odaillett.

A színészi játék kiemelkedő volt, bár Joseph Gordon-Levitt átalakítására elég erősen fintorogtam, de hát ez csak külső kérdés.
A jelenetek szépen voltak megcsinálva, az ötleteknek volt alapja, nem voltak zavaróan nyitva hagyott szálak.
És a vége! Nem mondom, hogy filmtörténeti remekmű, de nagyon tetszett.

Összefoglalva: Rian Johnson rendezzen még sok-sok filmet, mert bérelt helye van nálam a legjobbak közt.

5/5